A foci kezdetben is népszerű volt, persze más formákban. Sem a pálya mérete, sem a csapatok száma nem volt meghatározott, általában városok csapatai csaptak össze, a cél pedig a ?labda? eljuttatása volt az ellenfél városkapujáig, ami sok esetben több kilométeres távolságokat jelentett.
A labdát kézzel-lábbal is birtokba vették, és bármi áron megpróbálták elérni vele a szomszédos várost. Ebből adódóan erőszak és durvaság, rendszeres rendbontás jellemezte a játékot, így egy idő után kitiltották a városból. Ezt követően a településeket körülvevő mezőkön folytatták, ahol már egyre gyakrabban meghúzták a pálya határait, végeire két-két póznát állítva, amelyek a városkapukat jelképezték. Gólnak innentől kezdve csak a póznák között átjuttatott labda számított. A cölöpök közötti nagy távolság miatt gondoskodni kellett a kapuk védelméről. Kezdetben több játékos védte a hálót, majd később egy személyt, általában a legnagyobbat, legbátrabbat jelölték ki a feladatra. 1863-ban hozták a labdarúgás ?ősszabályzatát?, amely még mindig lehetővé tette a labda kézzel történő továbbítását. 1870-től a kezezés már az egész mezőnyre nézve szabálytalannak minősül, de ezt a szabadságot egy évvel később a kapusok visszakapták. Ezek után a pálya méreteit rögzítették, bár pontos értékek ma sincsenek, az egyes oldalak hosszának két meghatározott határérték közé kell esni. Bevezették a felsőléc használatát, korlátozva ezzel a gólszerzés lehetőségét, majd a mérkőzés időtartamáról is döntöttek, ezzel már egészen hasonlóvá váltva a játékot a mai focihoz.